Sajnos minden alkalommal, szinte már napi sűrűséggel jövök rá, hogy az emberek nem érnek semmit.
Sok a csalódás. Egyre több. Rendben, elfogadom. De már fogalmam sincs, hogyha ennyire a tökéletességre hajtok, ki fog megmaradni nekem?! Mármint.. Én nem tudok olyan lenni, mint némely fiú-lány. Ha csalódok, nehéz újra hinni, és bízni. Ez által egyre több embert veszítek el. Pontosabban ők engem. De nem tudok ellene tenni semmit. Tudnék, de nem akarok. Nem kell olyan társ, aki megbízhatatlan, és percről percre változik a véleménye.
Amikor szükségem lenne egy fiúra, aki boldoggá tehet, biztos, hogy esélyem sincs nála. Rendben, leteszek róla. Sőt minden fiúról, eldöntöm; egy ideig csak a barátaimnak élek. Ekkor mindenki, aki az előtt kellett volna, rájön, nagy hibát követett el. Sorra jönnek vissza hozzám, de én - bár még kedvelem őket - képtelen vagyok megadni nekik azt a szeretetet, amit kívánnak tőlem. Mikor adni akartam, nem kérték. Már nem tudom megadni, s én érzem magam kellemetlenül újra és újra, minden alkalommal, amikor nemet kell mondanom.
Ilyenkor az is rátesz még 1-2 lapáttal, hogy új embereket is megismerek emellett, akik szinte napok alatt lopják magukat a szivembe olyan hihetetlen gyorsasággal, hogy eszméletlen. Sokszor elgondolkodok; megéri-e belevágni az új dolgokba, vagy jobb biztosra menni, és a járt úton továbbhaladni. Aztán mindkettő vége útvesztőt rejthet. Sosem tudom, melyik visz tovább egyenesen, vagy épp kanyarogva, de rendszerint képes vagyok a zsákutcába egyenesen beszaladni. Ez sajnos csak utólag visszagondolva jut el a tudatomig, amikor már késő rajta rágódni, mert már eltévedtem. Nincs visszaút.
Sajnos nem sokszor van már egy-egy ilyen nap után még blogolgatni is, de amikor már nagyvonalakban levezetve is annyi mondanivalóm akad, amennyi 1 nap után percről percre pontosan leírva lenne, akkor azért már megéri egy pici időt szentelni erre is. Igazából a dolgaim alakulása szerint vezetem ezt az egész oldalt. Nem tartom szerencsésnek a mindennapi fejlemények közlését, mert akár percről percre is képesek az emberek változtatni az egész napomon. Szóval jobbnak látom azt, hogy csupán akkor írok, amikor tartós egy helyzet.
Most úgy érzem, sikerült túltennem magam életem talán legnagyobb szerelmén, de jobb így. Egy fejfájással kevesebb. Persze fájjon csak a fejem, de csak olyan miatt, ami miatt megéri. Régi szerelmek jönnek-mennek. Felbukkannak, majd ugyanilyen gyorsasággal el is tűnnek.. Már csupán előre nézek. Az "új" felé. Jobb lesz így, azt hiszem.
Most becsöppent az életembe néhány, addig még ismeretlen arc, és érzés. Fiúk-lányok...Tárgyak. Nekik szentelem időm és szívem legnagyobb részét, a régit megpróbálva kiszorítani, vagy legalább elrejteni egy időre, amíg helyrerakom magamban amit helyre kell.
Nem tudom, mikor fogok újra írni. De egyszer biztosan.
xoxo.