* Lindcy.

 Az, hogy valami ugyanúgy fájjon, mint amennyire boldoggá tesz szinte képtelenség. Vagy fáj, vagy élvezzük. Nos nálam mégis van ilyen. Egyszerre örülök és sírok. Ilyen csoda talán nincs a világon. Nincs, és mégis van. Tudom, hogy létezik, kézzelfoghatónak is nyílvánítható. És én részese vagyok ennek a hatalmas csodának. Benne vagyok, forog körülöttem. Akkor tűnik fel, amikor minden más cserbenhagy és egyedül maradok a sötétben. Csoda? Fény az életemben? nevezhetném rengeteg dolognak, de talán nincs semmi, amivel igazán éreztetni lehetne ennek mivoltát. Magam sem tudom mi lehet, de szükségem van rá. Vándorcsillag, mely egyszer majd mégis elhagy, s újra magam leszek a sötét éjszakában. Tudom, más életét is be kell még hogy ragyogja, de ne így, még ne most. Nem veszíthetem még el. Tudom, ez nem olyan veszteség lesz, mint a többi. Örömmel fog eltölteni, hogy velem volt, és velem is marad talán mindörökké, ha közben egyre ritkábban láthatom is fényét. Mindaddig, míg itt van, s fölöttem ragyog, kihasználok minden apró percet, de egyik szemem sírni fog. Sírni mindaddig, míg újra biztos pont nem lesz az életemben. Életem végéig hálás leszek azért, hogy a világ talán egyetlen csodájából én is kaphattam.