* Lindcy.

 A cím elárulhat mindent. Tévhitben éltem. Úgy gondoltam, ez más lesz, nem két napig fog majd tartani, mint az eddigiek, hogy elkezdődött valami komolyabb dolog is egy komolytalan helyen. Ki lehet találni, hogy a playgroundcímű bejegyzésről lehet itt szó. Igen... Tényleg nem hittem hogy ilyen hamar ér majd véget, pont, amikor már kezdem megszokni, elviselni, alkalmazkodni belül.. És nem utolsó sorban megszeretni. De tévedtem. A tegnappal ez a fejezet is lezárhatónak mondható. Persze.. Mondani mindent lehet, magamban még egy jó ideig nem az lesz, amit állítani fogok. Mi lesz most? Nem tudom. Ilyenkor rendszerint keresek valaki mást. Ezt megtehetném most is, de minek? Eleinte még rossz lenne, azt hinné, csupán arra kell, hogy felejthessek. Valóban, először ez is közrejátszana, de CSAK ilyen okból sosem voltam még senkivel. Főleg friss szerelem után. Nem tudtam ilyen lenni. Átverni magam, s másokat. Miért legyek olyannal, aki nem érdekel igazából? Kihasználás. Nem. Én nem. Én soha.. Ha bárkivel összejöttem volna szakítás után - mert volt ilyen nagyon régen -, akkor ott a felejtenivágyás mellett érzelmek is voltak. Érzelmek, melyekről már akkor tudtam, hogy később mélységük lesz. Ez történne most is. Akad olyan, aki mellett könnyebb lenne a felejtés, akit akár szeretni is tudnék. De nem. Még nem. Még hagyom hogy fájjon. Önsanyargatás, tudom, de most még ez is boldogabbá tesz, mint valami új. Szeretném, ha tartana még, szeretném szeretni még egy picit. Megölelni, hozzábúni. Nyáron a kertben.. Az erkélyen.. Vagy bárhol Vele, kettecskén. De nem. Ez már nem. Már soha. Vége, könnyű volt. A neheze még csak most jön.